Prológus

Nincs egy éve, hogy meghalt a legjobb barátnőm. Nagyon hiányzik, és nem telik úgy egy nap, hogy ne mennék ki hozzá a temetőbe. Ma lenne 18 éves. Hihetetlen, hogy ilyen fiatalon kellett elvennie tőlem az életnek. Amikor meghallottam a hírt, romboltam, törtem és zúztam. Zokogtam, és egyre több és több könny folyó folyt le az arcomon. A temetése volt a legrosszabb. Ott látni, ahogy fekszik a koporsóban, és a hideg testéhez hozzáérni. El is ájultam, de sikerült magukhoz téríteniük engem. De akkor egy olyan furcsa, és kellemes látomásom volt, hogy nem akartam újra magamhoz térni. Ájult állapotomban megjelent Ő, és azt mondta: ,,Vigyázz magadra! Ne feledd ötökre szeretni foglak." Hihetetlennek tűnt az egész, de örülök, hogy elbúcsúzott tőlem.
Ma egy kicsit később mentem a temetőbe, mert nem akartam sok ember jelenlétében beszélni Vele. A kapu előtt vettem egy csokor vörös rózsát, mert tudom, hogy ez volt a kedvenc virága. Már tudtam a járást és leültem a sírra. Letettem a csokrot a kép mellé, és leültem. Egy darabig csak ültem, és hagytam, hogy a könnycseppek utat törjenek maguknak a csukott szempilláim között.
-Boldog születésnapot Meredith! El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányzol. Annyi megbeszélni valónk lenne. Tudom, hogy nem a tél a kedvenc évszakod, de attól most tudnánk hógolyózni és szánkózni.-mondtam Neki. Olyan jól esett kiönteni a szívem. Már sötétedett, amikor indulni akartam, de a sír mellett egy faág reccsenését hallottam. Nem ijesztett meg, gondoltam egy kismadár volt. Még megöleltem és puszit adtam Neki, és elindultam a kapu felé. A fák között egy árnyat véltem felfedezni. Itt már egy kicsit féltem, ezért gyorsítottam a lépteimen. Lehajtottam a fejem, és néztem a havon a lábnyomokat. Ekkor viszont nekiütköztem valaminek. Nem néztem fel csak hátráltam, de a hátam mögött is volt valami. Meg fordultam, és bátran felnéztem. Bár nagyon féltem, mert eddig ilyen még nem fordult elő. Egy fiúval találtam szembe magam. Magas volt, és fekete kabátja a vádliját és a bakancsát engedte láttatni. A szemei zöldek voltak, amik szinte lyukat fúrtak az ember szívébe. Néztük egymást néma csendben. Nem volt kínos, mivel nem ismertük egymást. A fiú elfordította a fejét, és elindult a sötétségbe, majd eltűnt a rémisztő fák között. Még néztem egy darabig, majd én is elindultam haza.